A Múltkor cikksorozat lényege egy olyan kötetlen nosztalgiázás, ahol a személyes történetek összeforrnak a városunk múltjával. Míg a mesélőnek talán öröm felidézni az egykori eseményeket, nekünk mindenképpen nagy élmény olvasni a régi időkről. A sorozatba várjuk a további beküldéseket, erről részletek a Múltkor oldalán olvashatók.
Egyik este végre rászántam magam, és elővettem az összes fényképet, amit Egerben készítettek rólam, a családomról, a lakásunkról, és a szőnyegen ülve körbe raktam magam szinte időrendi sorrendben. Volt l965-68-70-73 és egyszer csak a kezembe tartottam egy l974-fényképet, aminek a következő a története.
Ebben az évben kerültem az akkori Eger legnagyobb Vendéglátó Vállalatához, mint üzletvezető. Mivel hosszú meleg nyár volt és a kollégák az éves szabadságukat töltötték, volt olyan, aki két hónapra ment el, mert még a tavalyi évről is maradtak napjai. Az igazgatóhelyettes arra kért, hogy vállaljam három hónapra az egyik szabadkasszás / gebin / büfét és nem lesz hálátlan ha letelik az idő. Vállalati érdek előtérbe helyezve, egy kicsit azért elgondolkodtam, hogy fogom számon kérni rajta ha nem teljesíti az ígéretét. Természetesen elvállaltam és kérdeztem, hogy hol van az üzlet és mikor kell átvennem. Leküldött a személyzeti osztályvezetőhőz, a fizetést és a leltárt megbeszélni, és nekem már akkor gyanús volt, hogy olyan alapbért kaptam, amit a nagy éttermek vezetői. Mikor már másodszor kérdeztem, hogy hol van ez az üzlet, és már aláírtam a szerződést, ki volt tűzve a leltár napja, végre megmondta, hogy az épülő Csebokszári lakótelepen van egy felvonulási épület, az működik mint büfé. Eltudom képzelni, hogy milyen arcot vághattam, mert gyorsan megnyugtatott, hogy egy nagyon nagy forgalmú hely és anyagilag jól járok. Mind ez igaz volt, de a tortura amin keresztül mentünk a személyzettel, a sártenger a dübörgő gépek az orditozo munkások és az egyre hidegebb hajnalok és esték, mivel reggel 7- től este 20-ig voltunk nyitva, és mivel reggel én nyitottam, 6-órakor már elkellett indulnom, hogy a buszt ami kivitt elérjem. A lényeg, hogy miért is kedves ez a fénykép, amin még most is mosolygok, azt a folytatásban elmesélem.
Teltek a napok, hetek, egyre hidegebb lett, és a nagy forgalom nem tudta pótolni az egyhangúságot. Bárhova néztünk, mindenhol az építkezés okozta felfordulás, sokszor elgondolkodtam, hogy az én kedves vendégeim, mikor és milyen minőségben dolgoznak, mivel állandóan nálunk voltak. Igaz hogy a nemrég életbe lépett 9-óráig tartó szesztilalom befolyásolta a forgalmat, de így sem panaszkodtunk. Mind ettől függetlenül gyorsan haladtak az építkezéssel, pl. az úgynevezett tízemeletes szalagházak közül, volt ami félig volt kész, volt ami átadásra várt és volt olyan, amiben már laktak a boldog bérlők. Miért kedves és miért mosolygok ennyi év után, ha a Csebokszári lakótelepről beszélek? Hát ezért. Egyik nap a délelőtti forgalom után ülők az “irodámban” és végzem a papírmunkát, egyszer csak hallom, hogy egy női hang követeli, hogy azonnal szóljanak nekem. Kimentem és majd hanyatt estem, mert a nyakamba ugrott valaki, azt éreztem, hogy nő de hogy ki, azt akkor még nem sejtettem. Végre sikerült eltolnom magamtól és akkor láttam, hogy az én tündéri szeretett volt kolléganőm, aki gyesen volt a második gyermekével, valakitől megtudta, hogy én vagyok a büfé vezetője. Addig könyörgött, hogy menjek fel hozzájuk, nézzem meg a gyerekeket. Főleg a kicsit és a lakást. Megígértem, hogy ha végeztem, felszaladok egy órára, mert engem is várnak otthon a gyerkőcök. Már sötétedet, úgy őt óra körüli idő volt, mikor felmentem hozzájuk, nagyon szép és jó beosztású kétszobás lakást kaptak. A nagy beszélgetés közben, észrevettem, hogy az okos és nagyon szép kisleánya kutat a táskámban és a kivett személyimet nézve halkan megjegyezte, Gabi néni te milyen ronda vagy. Az apukája szigorúan rendreutasította, én pedig kényszeredet mosollyal legyintettem. Hagyd csak, hát gyerek. Észre sem vettem, hogy eltelt az idő és rohantam a buszmegállóhoz a sarokra. Se busz, se egy fél ember sehol semmi és senki, majdnem sötét, mert olyan gyenge volt az utcai világítás. Álltam a sarkon és bizony féltem, hogy most innen hogy fogok hazamenni. Gyalog nagyon hosszú az út, nincs telefon, még az üzletben se volt, hogy egy taxit kérjek, vagy menjek vissza a kolleganőmhőz? Olyan kilenc óra körül volt, nagyon fáztam már, egyszer csak egy rendőr autó lassan felém jött, jól megvilágított és mikor mellém ért, kiszállt az egyik rendőr és elkérte az igazolványomat. A zseblámpájával hol engem,hol az igazolványomat nézte és egyszer csak azt mondta, hogy hölgyem maga egy csinos nő, feltételezem hogy intelligens is, de ha ezt viccnek szánta, akkor kénytelen leszek bevinni a kapitányságra. Arcomon annyira őszinte lehetett a megdöbbenés, hogy a rendőr elmosolyodott és elém tartotta a személyimet. Egy női Quasimodo volt a fényképem helyén. A kollégám kisleánya, mivel csúnyának látott, kiretusálta a képemet. Összenőtt szemöldök, a szemeimet bekarikáztak, de úgy látszott, elégedetlen volt az eredménnyel, mert megpróbálta ledörzsölni, amitől a szám a szemembe, az orrom a fülembe, s az egész arcom deformálódott. Arra tértem magamhoz, hogy a rendőr azt mondja, hogy szálljak be a kocsiba, én kétségbeesve tiltakoztam, hogy nem ülök be, erre ő kedvesen azt mondta, hogy jöjjön, haza visszük. Én még ilyen jól nem éreztem magam, rendőrségi kocsiban, hátradőlve a hátsó ülésen elgondolkodtam, hogy mi is történhetett volna, ha nem ők jönnek. Házunk elé érve a másik rendőr hátrafordulva azt kérdezte, hogy maga ugye az egyik focistának a felsége, és a büfé vezetője. Igen az voltam, és az vagyok. Megköszöntem a fuvart, kértem, hogy látogassanak meg az üzletben, és hosszú idő után olyan mélyen elaludtam, hogy másnap reggel 7óra helyett 8-kor nyitottunk.
Gabriella
