Szombat reggel szomorúan ébredtem. Kinézve az ablakon ragyogó napsütés, az utca csöndes, egy-két sétáló ember, igazi békebeli hétvége. A batyum a szoba közepén, pedig nem kellet sietni, mert utánam aznapra nem volt bejelentett vendég. Tervbe volt véve még a mai napra egy látogatás, amit vétek lett volna kihagyni.

Az elátkozott Centrum áruház.

A Spar nyitásáról már írtam, de még én is annyit hozzáfűznék, amit más is szóvá tett, nem a tér felé kellene tájékoztatni magukat. Elég feltűnő lett a mutatós dekoratív üzlet a csillogó üvegportálokon keresztül. Felirat nélkül is észreveszi mindenki.

Én viszont nem a Sparba mentem, hanem egy emelettel feljebb a fehérnemű osztályra. Már megszoktam, hogy amit nem kapok meg Pesten, azért le kell ugranom Egerbe a Centrumba. Most is így jártam. Nem nyilvános, amit vásároltam, de méretre és színben sikerült az utolsó darabot megvennem és köszönet a fiatal eladólánynak, aki nagy türelemmel- és ritkaság manapság, dicséretes szakmai hozzáállással segített vásárolni. Hálám jeléül, ajándékot vettem neki. Elmondtam, hogy az utazásom előtt hetekig jártam az üzleteket és nem kaptam sehol a nekem megfelelő árut. Egy teltkarcsú szemüveges kedves fiatal lány, remélem ahányszor lemegyek, mindig ott találom, mert garantálva van a vásárlásom.

Lassan e kellett indulnom, elköszöntem tulajtól. Jól éreztem magam, szívesen jövök máskor is. Húzós kocsim nehezebb volt, mint mikor jöttem. Kényelmesen sétáltam végig az Egészségház utcán, az irány, az Érsekkert közepe. A fenséges hatalmas fák között menni, minden zöld és gondozott, még ha lekésem a vonatot, egy félóra vagy egy óra múlva megy majd másik, minek siessek. Leültem a padra, élveztem a meleg időt és a napot. Velem szemben a medence, amiben aranyos kisgyerekek ugráltak és nevettek a felülről rájuk folyó víztől. Sokan a kutyájukat is itt sétáltatták, ami azért volt feltűnő, mert régen sosem láttam ennyi kutyát a városban. Tavaly nyáron még a Dobó téren is találkoztunk velük. Főleg a késő esti órákban.

Vannak olyan helyzetek, mikor azt mondják, minden jó lett volna, de valaki „beleköpött a levesbe”. Az enyémbe is sikerült. A mellettem levő padon ült egy nő, végig az ég felé nézve cigizett. Időnként rászólt a kutyájára, de úgy, hogy a fejét meg sem mozdította. Szeretem a kutyákat, de én macskás vagyok. Nálam viszont a kutya nagytestű legyen. A hölgynek a kutyája kicsi volt, nem ismerem a fajtáját, de aranyos kis túltenyésztett, kicsit hiperaktív, de szerethető kis jószág. Nem is figyeltem nagyon, mert elvoltam foglalva a gondolataimmal, hogy ha haza érek, mit fogok csinálni, de jó lenne még maradni! Közben a kis kutya valamit talált a fűben, mert nagyon elkezdett ugatni aztán láttam, hogy egy pici mókus szalad fel a fára. Ránéztem a nőre és még szerencse, hogy nem szóltam hozzá, mert azt mondta,” látom magán, hogy nem szereti a kutyákat, én viszont utálom az ilyen embereket, ha anyagilag tehetném, tíz kutyát tartanék, nem csak szeretettből, hanem azért, hogy a maga fajtáját bosszantsam.” Szó nélkül felálltam és elindultam az állomás felé. A vonat már bent állt, megint egy tiszta, kiszellőztetett kocsiba ültem, és ott értékeltem át amit a nő mondott. Tulajdonképen vétlenül sértettek meg, de valahol a nőnek igaza volt. Sok embert már nem lehet szeretni, a kutya hűséges, nem beszél vissza, szófogadó, lehet uralkodni felette, mert mindent a gazdája kedvére tesz és nem kell alkalmazkodni hozzá. Én viszont továbbra is a macskákat szeretem, mert megtanít alkalmazkodni, nem lehet parancsolni neki, azt kell csinálni, ami neki tetszik és közben ugyanúgy szereti a gazdáját, csak rafinált és nem mutatja ki, hogy ne tudjanak visszaélni vele, és a ragaszkodása, mert egygazdás, csodálatos.

Ez a kis incidens nem vette el a kedvemet, a vonat elindult és kinézve az ablakon megfogadtam, hogy legközelebb a Lajosvárost és a Felsővárost fogom bejárni.